Tényelgő története #4

Negyedik bejegyzés//

..hát a zártosztályon találtam magam mindezek után. Végül is eleinte még örültem is ennek. Mondom kórházban vagyok, törődnek velem meg gondoskodnak majd rólam. És nem utolsó sorban meggyógyítanak. A zártosztályokat egyébként mintha nem is gyógyításokra szánták volna, hanem valamilyen átmeneti tartózkodási helynek, hogy csak úgy legyenek ott a tisztelt betegek, ameddig jobbra nem fordul a sorsuk. De gyógyító munka is folyt. Voltak edukációs, életvezetési foglalkozások, lehetett sétálni, már persze azoknak, akik “jó ” betegek voltak. Mindenki erre törekedett. Betartani a házirendet, időben elaludni és felkelni. Lámpaoltás, ébresztő. Túl jól nem volt szabad érezni magunkat, mondván ez egy kórház, ahol a betegek viselkedjenek normálisan, de rosszul se érezhette magát senki, mert akkor bent tartották további hetekre… Szóvak én is oda kerültem. Megfigyelő, rácsoságy. Ami egyébként nem igazi rács, hanem csak egy “madzag-háló” volt. Nekem abban kellett tartózkodnom, miután felvettek az osztályra. Eleinte nem is figyeltem meg úgy komolyabban semmit de volt pár apró mozzanat, ami szöget ütött a fejembe. A kezelőorvosom elbeszélgetett velem pár dologról. Mit dolgozok, milyen iskolába jártam, milyenek a családi körülményeim. Aztán kiküldött egy várakozó térbe, ahol a nővérpult volt. Leültem egy piros, tűzpiros fotelpár egyik tagjára. Talán az volt az egyetlen komfortos dolog akkoriban, amit betegek is igénybe vehettek. Várakozás céljából. Én is várakoztam egy elég rövid ideig, várva a sorsom alakulását. Jött a kedves doktornő (ott csak doktornők dolgoztak pszichiáterként, tehát lényegtelen egyeskének vagy ketteskének nevezni Őket), jött a doktornő és mintha belém akarta volna beszélni, azt kérdezgette, hogy “biztos nem hall hangokat”. Nem. Válaszoltam. Akkor már tudtam, hogy van olyan hallucináció, amikben nem létező belső hangokat hall az ember. Állítólag van olyan, hogy valaki nem létező embereket lát és még beszélget is velük. Hangokkal kivitelezve. Én ilyennel nem találkoztam a több éves tanulmányaim során, amit elsősorban zártosztályokon töltöttem mint pszichés beteg. Szóval közöltem, hogy nem hallok hangokat, és furcsáltam is, hogy ezt nem az orvosi szobában kérdezte, hanem már utólag próbálta “rámbeszélni”. Elmondtam volna neki őszintén ha így lett volna. Nem volt vesztenivalóm. Az majd később lett. A kedves doktornő még átkísért egy darabon a megfigyelő kórterembe én meg menet közben megláttam a nővérpulton egy tűzpiros telefont. Utólag nem értem az ilyen színösszeállításokat. Ügyeleti telefon volt, amivel “kívülről” “be” lehetett telefonálni, de nem kaputelefon jelleggel. Megkértem a doktornőt engedje már meg hogy telefonáljak. Az albérlőtársamat akartam hívni, hogy hozza be a pénzem. Amit neki szántam volna, ha meghalok. Kb. hét ezer forintot tettem titokban a pénztárcájába. Ezt szerettem volna elkérni tőle. A doktornő először feszült lett, de minden esetre elég erélyesen rám szólt, hogy nem telefonálhatok. Mehettem minden nélkül a rácsoságyba. De megígérték, hogy sürgönyöznek anyámnak és Ő biztos hoz be mindent amire szükségem lehet. Nekem elsősorban cigire, másodsorban kávéra lett volna szükségem. A kávé doppingolt, azért szoktam rá, a cigire meg azért, mert a halálfélelem miatt állandó stresszben éltem és mivel nem tudtam mivel enyhítsem ezt a rossz érzést a cigarettában lévő nikotin nyugtató hatásában bíztam. Később a korábban említett ideggyógyász felírt feszültség oldót, de addigra már szinte láncdohányossa váltam. Jött anyám hamar hozzám. Nem is értettem, hogy ilyen gyorsan lehet sürgönyözni. Gondoltam írnak neki levelet és pár nap múlva bejön hozzám. De ha jól emlékszem már aznap délután jött. Hozott pár dolgot, meg nagy huza-vona után megígérte, hogy hoz be pár szál cigit. Amit be is tartott. A szekrényembe tettem a cigiket és még szert tettem egy doboz gyufára is, amiben még pár gyufaszál is volt. Ez így teljesen illegálisan kivitelezett házi rend sértésnek minősült, de vigyáztam hogy ne bukjak le. Ki nem is engedtek cigizni, mert önveszélyesnek számítottam, meg azt a két szál cigit, amit a szobatársaim meghagytak nekem a sajátomból, azt a vécében szívtam el. Később a cigiket már a párnám alá dugtam, mert mindenki ilyenekre pályázott ott. Lopások. Cigi, kávé. Elég hamar lebuktam, mert a szemfüles ápolók észre vették, hogy ott dohányoznak a betegek. Jött az osztályvezető főorvos(doktornő) és gyakorlatilag terrorizálva bennünket mindenféle szankciót, büntetést helyezett kilátásba. Nem hagyhatjuk el a kórtermet és az én esetemben pedig még a rácsos ágyat sem. Akkor döbbentem rá arra legelőször, hogy ott mi nem sérült lelkületű betegek vagyunk, hanem mint amolyan korábban már felvetett, javításra, nevelésre szoruló bűnelkövetők. Nem megyek bele részletesebben az emberi jogok, szabadság és méltóság és egyéb dolgokhoz való egyenlő elbírálást igénylő mérlegelésébe. Akkoriban ott csak kiütött, vagy leszedált emberek ténferegtek egy elég kis légtérben, folyosón, de sokféle beteg megfordult ott. Némelyikükkel még beszélgetni is lehetett. De nyomasztó volt a légkör mindenki számára. Sokan alig várták a nagyviziteket, ami egy héten kétszer volt, mert akkor kerülhetett sor a hazamenetelről szóló felvetésekről. Igen. Előbb ezt csak felvetni lehetett. Kérni nem. És ha az osztályvezető úgy látta, hogy valaki jobban van, akkor már lehetett alkudozni, hetekről, vagy napokról..nem úszhatta meg senki egy-két héttel, erre azért a betegek felhívták az “újoncok” figyelmét. Láttam egy olyan esetet, nagyviziten, amikor egy meglett idősebb férfi térden állva, hajladozva könyörgött az osztályvezető doktornőnek, hogy engedje haza és hogy mindent elkövet…….csak engedje haza. A főorvos(doktornő) mint egy nagyhatalmú uralkodó nézegette a férfit. Szinte élvezte ezt az abszurd szituációt. Mosollyal nyugtázta a felvetést és a könyörgést és látszott rajta, igyekszik megragadni a pillanatok minden örömét. A válasza azonban nemleges volt és már át is tért egy másik beteg “ügyére”… Folytatom a történetet..

Tényelgő

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük