Tényelgő története #2

Második bejegyzés//

Szóval ennyi bevezetés után előadok egy történetet. Ami egy messzi messzi galaxisban történt, hogy kivel és mikor az már szinte lényegtelen hiszen bármi nemű történet csak annyit ér, amennyit komolyan vesznek belőle, és esetleg megtanulnak belőle. A történeten van tehát a hangsúly. Nem volt egy túl nehéz gyerekkorom, vagy fel se fogtam igazából az élet súlyát, vagy nehézségeit. Feltaláltam magam mondjuk így, de nem egy tipikus gyerekmesébe kezdek bele… Zárkózott voltam, mióta az eszemet tudom. Magányos, zárkózott típus. Ez probléma volt számomra, mivel akkor még nem tudtam, hogy sok hozzám hasonló ember(gyerek) van közel s távol, hasonló gondokkal. Ezért különcnek vagy inkább torzszüleménynek éreztem magam sokszor. Olyannak, aki “hibás” , aki “rosszra való”, aki nem is emberi lény hanem valamilyen lelki szörny. Nem, nem voltam az. Magányos, gátlásos természet, de azért ennek ellenére alakult, alakulgatott az életem. Az általános után vígan elvégeztem egy szakmunkásképzőt. Tovább kellett volna tanulnom. Legalább is tovább tanulhattam volna minden adottságom és tanáraim szerint is. Maradt a munka. A nehéz fizikai munka a szakmunkás suli után. Güriztem rendesen nem volt benne hiba. Kedveltek is néhányan meg fel is tudtam oldódni bizonyos helyzetekben, de zömében céltalan és legtöbbször kedvtelen éltem az életem. Szinte észre se vettem egyik hónap telt a másik után egészen addig, amíg jött a behívó a katonasághoz. Sorkatonaság. Nem igazán paráztam rá a dologra, addigra már megtanultam magamért kiállni meg nem is voltam soha olyan ijedős típus. Kisebb nagyobb bonyodalmak árán végül is bevonultam védeni a hazát de csak mint “b” kategóriás katona, ami csak egy fokkal rosszabb minősítés mint az “a” kategória. Alkalmas, korlátozással alkalmas, ideiglenesen alkalmatlan és alkalmatlan kategóriák közül lehetett választani. Én fegyveres őrséget nem adhattam, mivel “b-és” voltam. Nem zavart volna egyébként. Adtam fegyveres őrséget, de csak ott, ahol éles lőszert nem használhattak. A legtöbb hely a világon ilyen. Vagy legalább is ilyennek kellene lennie. Szép időszak volt. Kaland, haverságok hatalmas poénok, kiképzés szolgálat stb.. Pont úgy szereltem le, ahogy bevonultam. Mentem vissza a hétköznapi munka, robot hajtás világába. Megkérdezte a főnököm, mikor újból dolgozni jártam, hogy hogy telt a katonaság. Zökkenőmentesen-válaszoltam. Dolgozgattam. Dolgozgattam. Közben beiratkoztam levelező tagozatos középiskolába, legyen érettségim, hátha idővel jobb munkát sikerül találnom. Ámde egy szép nap valami megváltozott. Gyökeresen. Éjszaka elalvás előtt, épp hogy majdnem édesded álomba merültem hirtelen megijedtem. Hogy mitől pontosan azt nem tudom, de azonnal erős halálfélelmem lett. Intenzív stressz érzéssel és a vele járó ma már pánik-rohamnak minősíthető tünetekkel. Légszomj, érezhető szívdobogás..ilyenek. Azt hittem meghalok”-érzéssel. Mentem az orvosi ügyeletre. Sokszor megfordultam ott ez után a rosszul lét után. Már nem kívánatos vendég voltam. Legtöbbször be se mentem éjszaka, csak leültem ezért az egyik bejárathoz tartozó lépcsőre, mondván (gondolva) ha rosszabbul lennék, összeesnék ott rám találnának. Kéznél lennék. Kivizsgáltattam magam egyébként tetőtől talpig, de negatív lett minden lelet. Konkrét tanácsot útba igazítást sehol se kaptam. Hogy mit kezdjek a rosszulléteimmel. Hogyan legyek jobban… Ámde akkor elkeveredtem egy ideggyógyászhoz. Akkorra a félelmek meg a szorongás már átmentek rajtam, de ezek a rosszullétek annyira megviselték az idegrendszeremet, hogy a munkámat már nem tudtam ellátni. Leépültem idegileg. Az ideggyógyász felírt egy sokak által használt általános feszültségoldót…

Folytatom a történetem..

Tényelgő

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük