Hat nap a zárt osztályon – Megtörténhet akárkivel, akármikor, akárhányszor

A résztvevő megfigyelés a kvalitatív kutatások legrégebbi módszere, elsősorban a kulturális antropológiában használt adatgyűjtési technika, melyet eredetileg távoli népcsoportok kultúrájának és társadalmának tanulmányozására alkalmaztak a XIX. századtól. A kortárs társadalom megismerésére is alkalmas, különösképpen helyi csoportok, közösségek vizsgálatakor.

Nagyon ritkák, és értékesek azok az adatgyűjtések, amelyek veszélyes terepen zajlottak, vagy veszélyes közösségbe kellett megszerzésük érdekében beolvadni, pl. börtön, pszichiátriai osztály. A szakirodalom kevés elmegyógyintézeti terepkutatást tart nyilván, közülük a legismertebb Erving Goffman amerikai szociálpszichológus munkája, aki a szimbolikus interakcionizmus kései leszármazottjaként, „totális intézményeket” elemzett. Asylums (1961) című könyvében, résztvevő megfigyelő módszerrel gyűjti össze e szervezetek főbb ismérveit.

Ilyen és hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, amikor a közelmúltban olyan „szerencsém” volt, hogy – habár nem kutatási céllal, hanem kényszerből, de – sikerült beépülnöm egy budapesti kórház pszichiátriai zárt osztályának világába!!! Persze, ez a fajta higgadt, „tudományos gondolkodás” nem azonnal kezdődött, amikor bevittek, hanem kicsit később, amikor az unalom már szinte idegtépő lett, de az, hogy feladatot találtam magamnak, talán életmentő volt. Kezdetben ugyanis halálra rémültem, nem értettem, hova és miért kerültem, és hogy a sztori outputja a túlélő vagy az áldozat dramaturgiája lesz-e. De ha áldozat, akkor miért, és meddig? Jobb lenne-e inkább börtönben ülni? A fogoly legalább tudja, meddig kell maradni, mikor szabadul, és innentől már nem kell egyebet tennie, mint visszaszámlálni.

A zárt osztály, ebből a szemszögből rosszabb a börtönnél. Miután elhangzik az „ítélet”, kimondják „itt marad”, lehet, napok is eltelnek anélkül, hogy bárki egy szót szólna, vagy éppen ránézne a szerencsétlenre, ami persze csak fokozza a félelmeit. A légüres tér, az ingerszegény környezet, az információhiány szorításában türelmet mutatva kéne várnia sorsára. Ehelyett kapcsolatot próbál a fogvatartóival teremteni. Goffman elemzésében a személyközi interakciókból indul ki, s nem is igazán akar elméletet alkotni, főleg nem társadalomelméletet. Tézise pusztán annyi, miszerint mindezen intézményekben hasonló interakciók zajlanak, s ezen intézmények tevékenysége közvetlenül szociálpszichológiai tényezőkre redukálható.

A praktikák sokfélék. Érdeklődést felkeltő bevezető szöveg, vagy in medias res panaszok áradata, de az előtérben száguldó fehérköpenyeseket semmi nem állítja meg. Ez a siető léptű szaladás a folyosón az ápolók védekező stratégiája, ne lehessen lelassítani, megszólítani őket. Valaki megpróbálta:

  • Doktornő kérem!
  • Nem vagyok doktor!

felelte a fehér köpönyeges, és amire ezt végigmondta, már sikeresen hallótávolságon kívülre helyezte magát. Holott a szerencsétlen beteg valószínűleg nem a foglalkozását akarta megkérdezni. És még csak azt sem mondhatom, hogy elítéltem őket ezért a távolságtartó viselkedésért, hiszen, ha csak egyszer is megállnának válaszolni, talán elszabadulna a pokol. Az ápolók amúgy korlátlan hatalommal rendelkező, élet halál urai, öblös torokhangon ordítoznak, zsidóznak, káromkodnak, valódi smasszerként viselkednek annak tudatában, hogy bármit megtehetnek, hiszen ők maguk is „áldozatok”. Hivatásuk áldozatai. Részlet két ápoló párbeszédéből:

  • Molnár néni odahugyozott az elvonós ágya elé
  • Ja, igen! Azt szokta csinálni

Nos, valóban nem szívderítő munka, de hát ők választották. A frusztrációt pedig a betegeken vezetik le. Kápóként viselkednek, akik érzik, hatalmuk van. Ha jól emlékszem, ugyanez az áthallás jelenik meg Déry Tibor, Képzelt riport… című musicaljében is.

Furcsaságukat megjelenésükkel is hangsúlyozzák. A férfiak többsége hosszú, hátul lófarokba font hajviselettel jár, akiknek a szakálla is hosszú, az csomóra kötve viseli. A nők közt egy idősebb, őrmester típusú szerzet, férfiasan rövidre vágott ősz hajat hord. Egy fiatalabb, tenyeres-talpas nővér pedig oldalt és hátul kopaszra felnyírt feje tetején, taréjhoz hasonló hosszú tinccsel kiegészített frizurát, hozzá vastag keretes szemüveget visel. Ha pedig még ki is bontja néha a tarajt, egészen megrázó látványt nyújt. Nem könnyen felejthető jelenség. Sok a tetovált, a piercinges vagy más divatkreációkkal egyénivé tett figura is. Összességében Meseország jellegű az osztály, ahol megjelenésüket elsőre akár a betegek iránti tolerancia, vagy a felvidításukra való törekvés jelének is vélhetnénk, miközben viselkedésük mindennek nevezhető csak türelmesnek nem.

A takarítók, még nehezebb munkával, még frusztráltabbak, mégis – érezhetően – az ápolókra vágynak hasonlítani. Akkor is, ha rendszeresen hangsúlyozzák, ők csak takarítók. Ennek ellenére, jóval türelmesebbek. Párbeszéd:

  • Te hány órát dolgozol egy nap?
  • Tíz, tizenegy órát. Valaki beszarik, akkor tizenkettőt…

70-75 év körüli, 30 kilós bácsi rendszeresen útra kél, ha megállítják, vitatkozik. Emiatt állandóan kikötözik, de ő valahogyan – Houdinit is megszégyenítő technikával – mindig kiszabadul. A takarítók ámulva figyelik: „Nééé…, Légtornász!!!” Aztán felbukkan az ápoló, és a körforgás kezdődik előről.

Az orvosok mások, ők itt kiemelt kaszt, nem kommunikálják kifelé gondolataikat. Vagy ha igen, akkor ferdítve, együttérzést, bíztatást sugallva, miközben belül sejtelmesen mosolyognak. Szinte hisztérikusan rettegnek attól, hogy bármi olyat mondjanak, aminek tartalma van. A magasabb rangúak már fehér köpenyt sem viselnek, pedig valaha ez volt a kórházi hatalom szimbóluma, inkább civilben, sőt feketében járnak. A főorvos első látásra inkább temetkezési vállalkozóra emlékeztetett, agyon rémisztve az új betegeket.

Amúgy a kórház, nagyon előkelő, úgynevezett kiemelt kórház, amelynek még a zárt osztálya is tiszta, és a körülményekhez képest rendezett volt. Hallottam, hogy voltak egyágyas szobák, ahová a fontos betegeket helyezték el, mondván „ne traumatizáljuk szegényeket még annak a tudatával is, hogy zárt osztályon vannak”. No, persze nem mindenkivel ilyen tapintatosak.

E nagyon kiemelt kórház nagyon kiemelt osztályán azonban titkos és titokzatos dolgok történnek a színfalak mögött. Egy korábbi, az enyémre sok ponton emlékeztető esethez hasonlóan, ami ugyanebben az intézményben történt, engem is a mentők vittek be. Előtte épp súlyos mozgásszervi betegségemre szedett gyógyszereimet állították be a neurológiai klinikán, és hazatérve sajnos elhibáztam az adagolást. Nem bírtam mozogni, így a családom kihívta a mentőket. Először vissza akartak vinni a klinikára, ám ott épp vírusos hasmenés miatt zárlat volt. (Utólag rákérdeztem a klinikán: NEM VOLT). A mentők ekkor hosszas tanakodás (és paraszolvenciára való hiábavaló várakozás) után úgy döntöttek, bevisznek a pszichiátriára.

Az egészségügyi törvény szerint háromféle módon kerülhet valaki pszichiátriai kezelés alá: önként, bírósági határozat alapján vagy sürgősséggel. A kényszerbeszállítást csak alapos vizsgálat után rendelheti el az orvos. Ha egy orvos úgy ítéli meg, hogy a páciens veszélyes magára vagy másokra, elrendelheti a mentőszolgálattal a beszállítást. A helyszínen a mentőorvos is dönthet másként, és az osztályon is vizsgálatoknak vetik alá a beteget.

Tiltakozásomra, miszerint nem megyek oda, hiszem a betegségem, és a gyógyszerelésem nem pszichiátriai, hanem neurológiai jellegű, azt válaszolták, jobban járok – még a későbbiekben is -, ha önként megyek, és nem erővel visznek. Ezt sajnos elhittem, bár harcolni, verekedni amúgy sem lett volna erőm vagy kedvem.

Zárt osztályról ekkor még nem esett szó, csak a helyszínen derült ki, hogy ilyesmit terveznek. Rövid kikérdezés és pár gúnyos megjegyzés után az „őrmesternő” karkötőt csatolt a kezemre, majd elém tett egy nyomtatványt: írjam alá, hozzájárulok a gyógykezeléshez. Természetesen nem írtam alá, de ez nem is zavarta őket „Nem baj, enélkül is bent tarthatjuk, kezeltük mi itt már magát Jelcint is”.

„Maga a tény, hogy valaki bekerül az intézménybe, még mindenfajta diagnózis előtt annak föltételezésére indítja a pszichiátert, hogy ténylegesen beteggel van dolga. Ennek megfelelően interpretálja szavait, tehát nem névértékükön, hanem csupán mint betegségének jeleit”  

Kérdeztem, mi fog itt történni velem. Egyelőre semmit nem mondhattak, majd ha lesz szakorvosom, az eldönti. Hogy mikor lesz? Hát, sajnos négynapos ünnep kezdete van, mindenki szabadságon. Majd ha visszajöttek, kiderül. Így tudtam meg, hogy legalább négy napig ezen a helyen kell lennem, elzárva a külvilágtól, mobiltelefon, tablet, laptop, minden nélkül, még az emailjeimet sem olvashattam el. Volt ugyan egy plakát, amelynek szövege szerint kívülről felhívhatnak egy telefonszámot, ahonnan egy ápoló odavisz az ágyhoz egy hordozható készüléket a beteghez. Ez a telefonszám azonban sajnos épp üzemen kívül volt (gondolom, mindig). Arról nem is beszélve, vajon hogyan tudja meg szegény hozzátartozó, hogy mi ez a szám, és hogy létezik egyáltalán. Az ápolók ugyanis gyakran megtagadják a hozzátartozók értesítését, vagy azt, hogy felvilágosítást adjanak nekik.

Goffman konkrét elemzései az elmegyógyintézetekről és a pszichiátriákról igen hasonlatosak Foucault börtönről és kriminológiáról adott elemzéseihez. Ugyanakkor számára is egyértelmű, hogy a pszichiátria nagyrészt olyan konstrukciókon alapul, amelyek csak ezen intézményeken belül keletkezhettek. Először is maga a szituáció, amelybe a beteg az elmegyógyintézetben kerül, számos olyan hatást vált ki belőle, amely részben vagy teljes egészében független a betegségétől. Az intézmény stigmatizáló hatása, illetve maga az intézményi kontextus sajátos normáival és szerepkényszereivel kiváltja a beteg énvédő reakcióját, emiatt a betegségről az intézményen belül kizárólag hamis kép nyerhető. Hiszen a pszichiátria képtelen elkülöníteni a kezeltek azon reakcióit, amelyekért az egész intézményi háttér, illetve az abban honos személyközi kapcsolatok a felelősek, a tényleges betegség által kiváltott viselkedési formáktól.

*

A kötelező pszichiátriai gyógykezelés az egyik legsúlyosabb jogkorlátozás: a személyt ideiglenesen megfosztják szabadságától, s olyan kezeléseknek vetik alá, amiket ő nem feltétlenül akar. Fontos olyan pillanatokat találni, amelyek erőt adnak. Elkezdtem tehát magamon belül élni, „dolgozni” és túlélési technikák után kutatni az agyamban, verseknek, énekeknek a szövegét próbáltam felidézni, és felmondani, már amennyire a soraikra emlékeztem. Tudtam még fejben esszéket írni, belsőépítészeti alaprajzokat készíteni, ezek a dolgok nagyjából lekötöttek annyira, hogy ne őrüljek meg valóban. Így jutott eszembe a résztvevő megfigyelés. Nem kellett hozzá semmi, és a történtek memorizálása jó agytorna volt.

Jegyzetelés, videokamera vagy diktafon használat helyett elsősorban az emlékezetünkre hagyatkozzunk.

A résztvevõ megfigyelõ kutatóval szemben többnyire elvárás, hogy a terepen egyfajta kívül- és belülállást valósítson meg, azaz igyekezzen beilleszkedni a helyi társadalomba, azonban helyi tapasztalatai, élményei megélése közben folyamatosan külső szemmel is értelmezze benyomásait. „Külső” szemmel, reflexíven tekintsen saját magára is, érzéseire, cselekvéseire és értelmezéseire is. A kívülállás-belülállás Clifford Geertz a pszichoanalízis területéről közelítve úgy fogalmaz, hogy az antropológiai kívül- és belülállás egy hermeneutikai kör, amelyben hol az egészt, hol pedig a részletet figyeljük meg.

*

A szerencsétlen beteg (vagy nem beteg, de halálra rémült emberek kapaszkodva próbálnak kommunikálni. Álldogálnak a nővérszoba előtt, megpróbálnak legalább egy pillantást magukra vonni, de a felkészült személyzet sikeresen kerüli a szemkontaktust. Így hát marad a bizonytalanság, legfőbbképpen abban, meddig kell itt maradni. Még napokig? Vagy hetekig? Esetleg hónapokig? A legtöbb beteget a családja hozza be, főleg utazások, családi ünnepek előtt. Általában délután.

Ez az ágyvadászok ideje, alkonyat tájban ugyanis néhány beteg elindul, és benéz minden szobába. Ahol üres ágyat látnak, oda lefekszenek, és azonnal elalszanak, a többiek pedig feszülten várják, mi lesz a mosdóból, vagy nővérszobától visszatérő ágytulajdonos reakciója. A legenyhébb egy fiatal lányé volt: ne feküdj ide, mert ez a nagymamám ágya! Másnap elmondta, semmire nem emlékszik, a nagymamája pedig öt éve meghalt, és nem szeret beszélni róla. Közben én is elkezdtem felnőni a feladathoz, és beálltam szépen a sorba: Reggel elmondták, többször fel kellett ébreszteni, mert álmomban segítségért kiabáltam.

A pszichiátria bizonyíthatatlan, ugyanakkor cáfolhatatlan post hoc konstrukciókkal él. Szisztematikusan úgy építi fel a páciens múltját, hogy bemutatja, miként hatotta át viselkedését az egyre elhatalmasodó betegség. Ezáltal a látszólag normális viselkedés is szimptomatikussá válik. Már önmagában az is megrázó, ha úgy komolyan és masszívan hülyének nézik az embert. Mert ez történt, megállapították, hogy elmebeteg vagyok, és bezártak. Elfogadjam? Ne fogadjam el? Tiltakozzak, és akkor még jobban ide betonozom magam?

A kötelező pszichiátriai gyógykezelés az egyik legsúlyosabb jogkorlátozás: a személyt ideiglenesen megfosztják szabadságától, s olyan kezeléseknek vetik alá, amiket ő nem feltétlenül akar. Fontos jó pillanatokat, helyzeteket, találni. Ebben talán nem is volt hiány.

Eredetileg két jó dolog történt, kiderült, akár naponta jöhettek látogatók – igaz, ők is csak egy több szobából álló zsiliprendszeren keresztül jutottak be, mintha veszélyes vadállat lennék. A másik, hogy a behozott gyógyszereimből ismét adagolni kezdték a korábban előírt összetételt, ettől fizikailag valamennyire erőre kaptam. Ez az állapot azonban nem tartott soká, a második napon ugyanis pironkodva bevallották, nem találják a gyógyszereket, amiket behozattak velem. Nem is adták majd 24 órán keresztül, illetve megpróbáltak más, ki tudja milyen készítményekkel pótolni. A következő látogatás alkalmával a fiam a sarkára állt, és követelte, keressék meg őket. Kiderült, az őrmesternő nem az „otthoni gyógyszeres”, hanem a mellette lévő értékmegőrzős fiókba tette véletlenül bele. De megtalálták, és újra adagolni kezdték, ám az újabb 24 órás kimaradás nem múlt el nyomok nélkül.

*

A negyedik napon igen nagy örömhír érkezett, hiába nincs még vége a négyes ünnepnek, megtartják a keddi szemlét. A „szemle” varázslatos szó volt, úgy ejtették ki a betegek, mint az imádságot. De mi is az a szemle? Miután a mentők beviszik a beteget az osztályra, ott újabb vizsgálatokat végeznek. Ha úgy ítélik meg, hogy továbbra is bent tartanák, az orvosoknak értesíteniük kell a bíróságot, ahol szakértői csoport vizsgálja felül, jogosan tartják-e bent.

Ha tehát valaki bekerül, 72 órán belül kötelező a bírói szemlét elrendelni. (Ezzel már eleve ennyi időt tölt bent felülbírálat nélkül az illető, akkor is, ha ártatlan, vagy egészséges). Ezután kijön a bírósági titkár vagy fogalmazó, jobb esetben egy nyugdíjas bíró, akiknek ugye sok fogalmuk nincs orvosi kérdésekről, meg az igazságügyi orvos szakértő.

A kötelező gyógykezelés nem a diagnózisról, hanem a veszélyességről szól. A sürgősségi és a kötelező gyógykezelés akkor jöhet létre, hogyha a személy veszélyes, vagy veszélyeztető magatartást tanúsít. Lehet valaki szomorú vagy zaklatott, de ha nincs veszélyeztető magatartás, akkor nem indokolt a kötelező gyógykezelés – olvasom az NL Cafe – Zárt osztályra juttatta felesége, pedig semmi baja nem volt oldalon, egy az enyémhez kísértetiesen hasonlatos eset leírásában, ami 8 évvel korában épp ugyanabban a kórházban esett meg.

A bírósági szemlét azért várják nagyon a betegek, mert elvileg itt születhet döntés arról, hogy indokolt-e a kötelező gyógykezelésbe vétel. Habár a szemlén részt vesz egy bíró/bírósági titkár, az igazságügyi elmeorvos szakértő, a kezelőorvos, és ügyvéd hiányában egy ügygondnok (őt az állam ingyen biztosítja), azért mindezeken kívül a beteg saját ügyvédje, vagy nagykorú hozzátartozója is ott lehet, és képviselheti a beteget a szemlén.  Bár nehezen képzelhető el, hogy ilyen körülmények között ott, egy kórházi osztályon, pár perces szemle után majd az egyik orvos felülbírálja a másik döntését, a szemlét mégiscsak a szabadulás egyik kulcsának szokták tekinteni.

Én egészen biztos voltam benne, hogy kibeszélem majd magam, csak amiatt aggódtam, nehogy kimaradjak az aznapi szemléből. Hát nem maradtam ki, viszont katasztrofálisan szerepeltem. Izgatott voltam, hiszen óriási volt a tét: lehet, most azonnal kikerülök? Ügyvédet, hozzátartozót már nem volt idő keríteni, féltem, és bizonytalan voltam, nem láttam át, hogy a Vésztörvényszék (magamban így neveztem őket) tagjai kik voltak, milyen szerepet viseltek a tárgyalásomon, ami mindössze néhány percig tartott. Ahogy beszélni kezdtem, rémülten vettem észre, hogy a mozgásszervi tünetek erősödni kezdenek, a kezeim egyre erősebben remegnek, próbáltam rejtegetni, de észrevették. Hamar megszületett a döntés: a történetem zavaros, a fizikai tüneteim pedig arra utalnak, hogy a gyógyszereim nincsenek jól beállítva.

Ekkor – tudom, hiba volt, de annyira meghökkentett, hogy egy jogász felülbírálja az ország egyik legjobb neurológusa által elrendelt gyógyszeradagolást, hogy – kicsúszott a számon: a beállítás jó, csak közbejött az, hogy több mint 24 órán át megvonták a gyógyszereimet, mert nem találták meg őket. Rögtön rájöttem, hogy ezt nem kellett volna. A bizottság vezetője letette a tollat, becsukta a jegyzőkönyvet, és határozott hangon azt közölte, marad. No, ekkor tényleg elkezdtem hülyén viselkedni, elnézést kértem, és könyörögtem, kezdjük előről az interjút.

*

A folyamatos hányást körülbelül egy óra múlva kezdtem el, viszont három napig abba se hagytam. A papagájhajú nővér iszonyú dühös volt, azt mondta, szándékosan hányok. Arra nem tudta a választ, hogy ugyan mire lenne az jó nekem, de aztán megenyhült kissé, és balzsamos hangon vigasztalni kezdett. „Maga nagyon beteg! Jó sokáig itt fog még maradni.”

Másnap megpróbálták B6 vitamin injekcióval megállítani a hányást, de kértem, ellenőrizzék, összefér-e a többi gyógyszeremmel. Az egyikkel nem fért össze, emiatt nem adták be, a nővér kezében a felszívott fecskendővel, kicsit megsértődött.

A következő napon kiengedtek. Hirtelen, minden előzmény nélkül, fogalmam sem volt, és nincs a mai napig sem, hogy minek köszönhetően. Az ember próbálkozik, kapkod fűhöz-fához, de semmi nem működik. Aztán van egy pont, amikor minden, amit addig csinált, egyszerre beindul, és villámgyors eredményt hoz. KISZABADULTAM!!! Nem tudom hogyan, mint ahogyan azt sem tudom, miért voltam bent. A zárójelentésben a diagnózishoz azt írták: alkalmazkodási zavarok.

Goffman eleve hangsúlyozza, hogy az elmegyógyintézet elsősorban a fogva tartás és fegyelmezés funkcióját tölti be, s működése analóg a börtönével. A páciensek élete a fegyelmi rendnek megfelelően szerveződik, tehát kezelésüknek jobbára semmi köze sincs diagnosztizált betegségükhöz

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

3 hozzászólás “Hat nap a zárt osztályon – Megtörténhet akárkivel, akármikor, akárhányszor”