A pszichiátriai szakápolók erkölcsi felelősségéről

Amikor szóba kerülnek a pszichiátriákon történő emberi jogsértések, óhatatlanul arra gondolhat az ember, hogy a betegek nagymértékben ki vannak szolgáltatva az ápolók durvaságának és kényszerítő eszközeinek. Ez az azonosító gondolkodás azonban nemcsak hogy általánosságban rossz színben tünteti fel az ápolókat – néhol teljesen méltatlanul –, de egyben a figyelmet is sikeresen eltereli a valódi problémáról, ami maga a pszichiátria jelenleg alkalmazásban lévő rendszere.

Senki sem vitathatja, hogy a pszichiátriai szakápolók is éppen ugyanolyan emberek, mint bárki más, éppen csak olyan területen dolgoznak, amely a páciensek sokszor kiszámíthatatlan viselkedése miatt jelentős mentális terheléssel jár – ám ez ugyanakkor nem menti fel őket egyénileg saját felelősségük alól, hogy hogyan bánnak a betegekkel.

Teljes joggal vannak tehát felháborodva azok az ápolók, akik tényleg lelkiismeretesen és szeretettel gondozzák a betegeket, mindannak az ellenállásnak dacára, amit a zavart betegek gyakran tanúsítanak velük szemben – tény, hogy igen szélsőséges körülményekkel kell szembenézniük, és az ő munkájuk nagyságrendekkel nagyobb elismerést érdemelne.

Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a pszichiátriai körülmények között a legjobb szándékú emberek is hamar belefásulhatnak a megpróbáltatásokba, így egyre nehezebben tudnak ápolóként türelmesen, emberségesen bánni a betegekkel, és egyre könnyebben folyamodnak kényszerítő eszközökhöz. A valódi probléma pedig éppen ezen a ponton mutatkozik meg: a rendszer, melynek működtetésében ők maguk is részt vesznek, eleve nem alkalmas arra, hogy embereket lásson el.

Reménnyel teli gondolat, hogy lehetnek még olyan intézmények hazánkban, ahol a mentális gondokkal küzdő embereknek esélyük lehet rá, hogy jobb állapotba kerüljenek, ám az általános kép sajnos igen távol esik ettől: a pszichiátriai osztályok, intézetek lakói mindennapjaikat jellemzően nagyon erős tudatmódosító szerek hatása alatt töltik, melyektől a gondolkodás is nehezükre esik, így napközben leginkább kábultan ülve vagy fekve, esetleg a folyosókon céltalanul kóvályogva találjuk őket. Ebben az ingerszegény és nyomasztó környezetben józan ésszel aligha várhatjuk el tőlük, hogy jobban legyenek – mégis ezzel a céllal helyezik el a zavart elméjű embereket a pszichiátriákon. Itt azok a betegek is, akik eredetileg képesek voltak teljesen kulturáltan viselkedni – tiltakozván a közel sem emberhez méltó körülmények ellen –, idővel rendre zavarttá és ellenségessé válhatnak, így várható, hogy nem fogják megkönnyíteni az ápolók dolgát: esetenként rúgnak, harapnak, szitkozódnak, és állatias, ösztöni szinten követnek el mindent, hogy kifejezzék egyet nem értésüket a helyzetükkel szemben.

Szintén nem enyhít a helyzeten a tény, hogy az akaratuk ellenére kezelt „betegeknek” gyakorlatilag fogalmuk sincs arról, meddig lesznek még megfosztva a szabadságuktól, és hány napot kell még tökéletesen eseménytelenül, kémiai anyagoktól eltompult elmével eltölteniük abban az otthonosnak aligha nevezhető környezetben.

Mivel azonban maga a mentális egészségügy rendszere továbbra is arra a koncepcióra épül, hogy az esztétikai és higiéniai elvárásoknak meg nem felelő pszichiátriai osztályokon elhelyezett emberek a „gyógyszerek” hatására idővel meggyógyulnak – annak ellenére, hogy a gyakorlat közel sem ezt igazolja –, így változásra e téren egyelőre nem nagyon számíthatunk. Mind a betegek, mind pedig az őket gondozó szakápolók számára igen súlyos mentális megpróbáltatást jelent az ott eltöltött idő, miközben távolabbi kilátás sincs arra, hogy a helyzet valaha is javulni fog.

Mindezen adatokat tekintetbe véve, mégis azt kell megállapítanunk, hogy a betegekkel szembeni durvaságok (kikötözés, földre szorítás, testi bántalmazás, gyógyszerek erőszakkal történő beadása) közvetlenül az ápolók tettei, és bár tény, hogy ez a rendszer így működik, ettől azonban egyetlen képzett szakápoló sem lesz kevésbé felelős az általa tanúsított embertelen cselekedetekért. Mert ugyan bármelyikünk igazolhatná a munkahelyi körülményekkel, hogy miért folyamodtunk erőszakhoz egy beteggel szemben, az, hogy továbbra is az adott területen tevékenykedünk, és rendre követünk el erőszakos tetteket kiszolgáltatott emberek ellen – ez minden nap minden egyes percében csak és kizárólag a mi saját döntésünk. Döntéseinkért pedig, történjenek azok bármilyen körülmény hatására, felelősek vagyunk.

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük